Célok kitűzése önmagunk számára elengedhetetlen lépés a teljes élethez. Ennek ellenére az újévi fogadalmaknak általában rossz a hangjuk. Miért ez? Egyrészt van egyfajta szertartásos módszerük arra, hogy beállítsanak minket a kudarcra. Az újabb év felépülése és az újrakezdés új reményt ad önmagunk jobb verziójához. Gyakran azonban azt tapasztaljuk, hogy hamarosan a naptárunkba kerülve ugyanazokkal az önbizalomhiányokkal, önvédelemmel és kritikus belső hangokkal találkozunk, amelyek régóta gátat szabnak céljaink elérésének.

Néha ezek a belső ellenséges erők győznek, rávesznek minket, hogy elcsússzuk, majd megbüntetnek minket, ha ismét kudarcot vallunk. „Csak maradj még egy kicsit az ágyban” – visszhangzik a fejünkben. – Az edzőterem várhat. Aztán amint megnyomjuk a szundi gombot, olyan gondolatok kezdenek el bennünk, mint: „Soha nem csinálsz semmit, amit mondasz. Soha nem leszel formában. annyira nem vagy vonzó. Miért nem tudod ezt egyszerűen megjavítani?' Az állásfoglalásokkal az a probléma, hogy általában ez a belső kritikus táplálja őket. Önmagunk „megjavítására” összpontosítanak, és nem pozitív értelemben.

Az évenkénti felkérés helyett, hogy érezzük magunkat rosszul, idén úgy döntöttem, hogy felajánlok egy kihívást. Hagyjuk abba, hogy rólunk döntsünk – amúgy sem közvetlenül. Hagyjuk abba az elképzelést, hogy javítani kell. Ehelyett határozzuk meg azt az egy dolgot, amelyről tudományosan bizonyított, hogy boldogabbá, elégedettebbé tesz bennünket – fordítsuk figyelmünket kifelé, és váljunk nagylelkűbbé.

Ez nyilvánvalónak vagy túlságosan általánosított kijelentésnek tűnhet, de a nagylelkűségnek számos egyedi előnye van, amelyek nemcsak jobbak a világunknak, hanem nekünk is. Egyrészt javítja a testi egészségünket. Egy új tanulmány azt mutatja, hogy azoknak az embereknek, akik „céllal vagy értelemmel” élnek, alacsony a sejtgyulladás szintje. A gyulladás összefügg a rákkal és más betegségekkel. A Pszichológiai Tudományok Egyesülete beszámolt erről az összefüggésről, meghatározva egy értelmes és céltudatos életet mint „kevésbé összpontosít önmaga kielégítésére és többet másokra. Ez egy együttérzésben, önzetlenségben és nagyobb jelentésben gazdag élet. Egy másik tanulmány A Journal of Behavioral Medicine arról számolt be, hogy azok a krónikus szív- és érrendszeri betegségben (CVD) szenvedők, akik időt töltöttek mások segítésével, kisebb az esélye annak, hogy két éven belül új CVD-eseményt tapasztaljanak vagy meghaljanak. Ezek az egyének kevesebb depressziós tünetet is tapasztaltak.

Jelentős szellemi és fizikai jutalmak mellett fontos megtalálni a módját, hogy beépítsük életünkbe a nagylelkűséget. Először is meg kell jegyeznünk, hogy a nagylelkűség nem azt jelenti, hogy dolgokat adunk. Arról szól, hogy önmagunkat adjuk. Arról van szó, hogy a fókuszunkat kifelé toljuk, ami abban is segít, hogy a helyzetekben a pozitívumokra koncentráljunk. Minél több interakciót folytatunk a körülöttünk lévő emberekkel, annál kevésbé valószínű, hogy elmerülünk saját panaszainkban és frusztrációinkban. Tehát milyen módokon élhetünk a fejünkön kívül, és hogyan fordíthatjuk figyelmünket másokra?

Először is gyakorolhatunk apró kedvességeket. Túlságosan könnyű beleragadni a rutinunkba, érezni azt a napi bosszúságot a sorban állásnál a kávézóban, vagy a tömeg miatt, ami miatt elkésünk. Az olyan apró cselekedetek, mint az ajtó nyitva tartása valaki előtt, enyhíthetik ezt a frusztrációt, és teljesen megváltoztathatják a hangulatunkat. Ha nyilvános helyen vagyunk, időt szakíthatunk arra, hogy letesszük eszközeinket, és szemkontaktust teremtsünk azokkal az emberekkel, akikkel érintkezünk. Például, ha valakire mosolyog, az egész napját megváltoztathatja.

Ezután mindig ügyelnünk kell arra, hogy elismerjük azokat, akik értünk tesznek valamit. A kávénkat felszolgáló pincértől a projektben együttműködő munkatársig számtalan ember kínál nekünk valamit kicsiben és nagyban. Ha kifejezzük nagyrabecsülésünket ezeknek az embereknek, akkor jobban hangolódhatunk és kapcsolódhatunk a körülöttünk lévő emberekhez, valamint saját megbecsülésünk és boldogságunk érzéseihez. Az őszinte köszönetnyilvánítás szünetet tart. Emlékeztet bennünket, hogy a pillanatban éljünk, és értékeljük az élet apró dolgait, amelyek valójában időnk nagy részét elfoglalják.

Végül, az önkéntesség az egyik legjobb dolog, amit magunkért tehetünk. Bár azzal a kifogással élünk, amire nincs időnk, jobb, ha úgy tekintünk rá, mint az egyetlen dologra, amire valóban van időnk. Az önkéntesség proaktív módja annak, hogy szembeszálljunk belső kritikusainkkal azáltal, hogy érték és cél érzését keltjük. Ráadásul arra ösztönöz bennünket, hogy saját elménk határain kívül éljünk, segít, hogy jobban érintkezzünk a minket körülvevő világgal, miközben fokozza tudatosságunkat és megbecsülésünket. Az önkéntesség során az emberek, akik hajlamosak voltak a depresszióra, néha nem érzik magukat depressziósnak.

Amikor koncentrált erőfeszítéseket teszünk arra, hogy figyelmünket kifelé irányítsuk, azt fogjuk tapasztalni, hogy más választ kapunk az emberektől. Napjainkban kezdjük átélni az igazi örömöt, mert az emberek sokat kapnak nagyobb öröm az adás, mint a szerzés . A nagylelkűbb elhatározást számtalan módon meg lehet valósítani – olyan apró cselekedetekkel, mint mosolyogni egy idegenre, vagy olyan nagy lépésekkel, mint önkéntesként egy helyi menhelyen. Azt fogjuk tapasztalni, hogy ezek az apró változások valójában az egész világunkat megváltoztatják, mert amikor nagylelkűbbé válunk önmagunkkal szemben, az emberek másképp reagálnak ránk. Életünk javul, és elkezdünk elérni néhányat a listánkon szereplő nagyobb célok közül. Megnyílunk az új lehetőségek előtt, a szerelem, a barátság, az együttérzés, a kapcsolat és a siker felé.