Az a mód, ahogyan a szülők kapcsolatba lépnek csecsemőjükkel élete első néhány hónapjában, nagymértékben meghatározza, hogy milyen kötődést fog kialakítani hozzájuk. Az elsődleges gondozó és a baba közötti kapcsolat biztonságos, szorongó, szervezetlen vagy elkerülő kötődési stílust alakíthat ki, amely a csecsemő egész életében kialakított kapcsolatok vázlatát képezi. Ha a szülők érzékenyen hangolnak a babájukra, valószínűleg biztonságos kötődés alakul ki. A szülőhöz vagy elsődleges gondozóhoz való biztonságos kötődés számos előnnyel jár a gyermekek számára, amelyek általában egy életen át tartanak. A biztonságosan kötődő gyerekek jobban tudják szabályozni érzelmeiket, magabiztosabban fedezik fel környezetüket, és általában empatikusabbak és gondoskodóbbak, mint azok, akik bizonytalanul kötődnek.

Ezzel szemben, ha a szülők nagyrészt rosszul hangolódnak, távol állnak vagy tolakodóak, akkor gyermekeiknek jelentős szorongást okoznak. A gyerekek védekező kötődési stratégiák kialakításával alkalmazkodnak ehhez az elutasító környezethez, hogy biztonságban érezzék magukat, módosítsák vagy tompítsák az intenzív érzelmi állapotokat, és enyhítsék a frusztrációt és a fájdalmat. A szüleikhez való, bizonytalan kötődési minták három típusának egyikét alkotják (kerülő, ambivalens/szorongó vagy szervezetlen/félő). Ebben a cikkben az elkerülő kötődési mintákat ismertetjük, amelyekről megállapították, hogy az általános népesség körülbelül 30%-át képviselik.

Mi az az elkerülő kötődés?

Az elkerülő kötődésű gyermekek szülei gyakran érzelmileg elérhetetlenek vagy nem reagálnak rájuk. Figyelmen kívül hagyják vagy figyelmen kívül hagyják gyermekeik szükségleteit, és különösen elutasítóak lehetnek, ha gyermekük sérült vagy beteg. Ezek a szülők is elriasztják a sírást, és korai függetlenségre ösztönzik gyermekeiket.

Válaszul az elkerülő ragaszkodó gyermek életének korai szakaszában megtanulja elnyomni azt a természetes vágyat, hogy szülőt keressen vigasztalásért, amikor fél, szorong vagy fájdalmai vannak. Kötődéskutató Jude Cassidy leírja, hogyan birkózik meg ezek a gyerekek: 'A kötõdõ alakok elutasításával folytatott sok frusztráló és fájdalmas interakció során megtanulták, hogy a szorongás elismerése és kimutatása elutasításhoz vagy büntetéshez vezet.' Azáltal, hogy nem sírnak, vagy nem fejezik ki érzéseiket, gyakran képesek legalább egy ragaszkodási szükségletüket részben kielégíteni, vagyis azt, hogy fizikailag közel maradjanak egy szülőhöz.

A szülőkhöz való elkerülő kötődésűként azonosított gyermekek hajlamosak elszakadni testi szükségleteiktől. Néhány ilyen gyerek megtanul erősen támaszkodni az önnyugtató, öngondoskodó viselkedésekre. Álfüggetlen életorientációt alakítanak ki, és fenntartják azt az illúziót, hogy teljes mértékben képesek gondoskodni magukról. Ennek eredményeképpen nincs kedvük vagy motivációjuk más emberek segítségét vagy támogatását kérni.

Milyen magatartások kapcsolódnak a gyerekek elkerülő kötődéséhez?

Sok elkerülő gyerek már kisgyermekként is önálló, koraérett „kis felnőtté” vált. Amint megjegyeztük, az elkerülő kötődésű gyerekek fő védekező kötődési stratégiája az, hogy soha nem mutatnak ki külső vágyat a közelség, melegség, vonzalom vagy szeretet után. Fiziológiai szinten azonban, ha pulzusukat és galvanikus bőrreakcióikat mérik a kísérleti elválasztás során, olyan erős reakciót mutatnak, és annyit szorongás mint a többi gyerek. Az elkerülő kötődésű gyerekek hajlamosak a közelségre törekedni, igyekeznek a kötődési alakjuk közelében lenni, miközben nem érintkeznek velük közvetlenül.

Az egyik ilyen kísérletben, a „Strange Situation” eljárásban, Mary Ainsworth, a kötődéselmélet kutatója egyéves gyerekek válaszait figyelte meg a szétválás és az újraegyesülés során. Az elkerülő csecsemők „kerülték vagy aktívan ellenálltak az anyjukkal való érintkezésnek”, amikor anyjuk visszatért a szobába. Dan Siegel szerint, amikor a szülők távol vannak egymástól, még a nagyon kicsi gyerekek is „intuitív módon felveszik azt az érzést, hogy szüleiknek nem áll szándékában megismerni őket, ami mély ürességérzetet hagy bennük”.